LASSAN DÚDOLJ.....
Csak csendesen dúdolj ma....fáj a szívem.
Szomorún, lágyan, halk akkordot üss;
hideg van, sápad valami itt, érzem-
a dalból fakón száll föl már a füst.
Most hagyd el....Így jó...El is fúl a nótád?
Ugye félsz, hogy egy könnycsepp kigördül?
Csendesen dúdolj csak, hiszen ott, a kótád
rajzán, ide-oda, valami kín görbül.
Tovább! A dal lankad....de a szívem fáj csak,
Sötét van bennem, fáklyákat kioltó;
szálljon fel már e dús, e fájó illat-
nehéz az alkóv már, mint a koporsó.
Honnan e borzongás, honnan jő e bájos
andante ritmus, lágyan rámkerengő?
Ott kering lenn, az ablakok világos
négyszögében......Verejték....szárny....esendő.
Elég! Hagyd már a nótát...fáj a szívem.
Sötét kígyóz a fény körül. A csend már
lassú, komoly és ünnepélyes ívben
elborít minden belső lármát, nem vár.
Eredj, hagyj el.....és nóta, illat, válj el
tőlem, s múljék e mélabús ütem.
Jaj, minden süket, szürke s- itthágy. Zárjel,
kinyílsz-e már? S benned a Végtelen?
(Gustave Kahn)