Emlékeztem én, hogy van itt egy ilyen temetős hely.
Legnagyobb lányunk vírusos agyhártya- (vagy -velő- mert még nem tudnak igaziból semmit, minden csak 99%, mivel minden lelet negatív, csak éppen felülni nem bír a gyengeségtől és félrebeszél, meg zsibbad a bal oldala) gyulladással fekszik két napja kórházban. Alább részlet mai naplómból.
"Sokminden történt. A tegnap esti kórházi rohamot fel sem tudtam dolgozni. Ildi kiborult, nem evett, nem ivott és nagyon kétségbeesett, nagyon gyengének érezte magát. Kikészítette Fanni fájdalma. Én nem éltem át. Eszembe jutott egy csomószor, amit a más és a saját gyermekünkkel kapcsolatos érzelem-különbségéről beszéltünk: hogy nem valós. Mármint BéBével beszéltük. És Ildi ugye belebetegszik. Abnormálisnak érzem magam hozzá képest, illetve inkább fordítva, de ezt csúnyább leírni, hogy én meg a halálát is végiggondoltam már és volt, hogy egy őszinte és provokáló, az életre provokáló gyászbeszédet fogalmaztam, amíg a kórházfelé mentem reggel.
Vajon miért megyünk temetésre? Búcsúzni? Végülis balgák vagyunk, ha nem godnolunk a halálra, mint bármely percben előbkkanó lehetőségre. Nem úgy éljük az életünk... Nem búcsúztunk el? Mikor tehetnénk ezt meg? Amikor élünk. Amikor már egyedül vagyunk hogyan búcsúzhatnánk? Magunkat sajnáljuk - persze, ezt sokan leírták már. Mi mást tudunk csinálni egyedül? Saját érzéseinket ápolgatjuk. Tovább kéne élnünk és azzal foglalkozunk, amivel nem foglalkoztunk, amíg a másik is élt. Úgy vele lenni, hogy bármikor elengedhessük és mégis teljes legyen a kapcsolatunk. Paradoxon ez is?
Miért jöhetünk még a temetésre? Kifejezni együttérzésünket? De mit érzünk? Veszteséget? Mit vesztettünk? Változott valami. De hogy nyerünk vagy vesztünk a jelen pillanatban valamit, az rajtunk múlik. Nincs tudásom arról, hogy hogyan zajlik a lélek útja. Sokan sokfélét mondanak a purgatóriumtól kezdve a reinkarnációig. Nem tudom eldönteni, hogy az veszteség-e annak, aki átéli. Az biztos, hogy az általunk érzékelhető idővel kifejezve a földi testében töltött jövő elvész számára. Annyit beszélünk a túlvilágról, de csak vígasztaljuk magunkat, miközben ítéletünk, érzéseink gyökeresen ahhoz vannak kötve, amin "megpróbálunk" felülemelkedni.
Elfogandi a halált, egy gyermek halálát? Mi a teljesség? Mi az egész? Azt hisszük tudjuk? Egy fenét. Van még kérdés?
De igen, nekem is összeszorul a szívem és megértem, átérzem, elfogadom, együtt tudok érezni a fájdalommal, szeretettel, szükségletekkel, félelmekkel. De attól félek, mégsem a gyászruhába bújva kell ennek a veszteségnek, ennek a változásnak a súlyát átéreznünk, hanem abban a percben, amikor koccintunk a barátunkkal, vagy hazudunk a feleségünknek, vagy a ruhákról beszélgetünk a barátnőnkkel, esetleg elgáncsoljuk a szomszéd gyereket a focipályán. Akkor. Akkor kell mindent megtennünk, belesnünk a titkok résén és kimondani, lecsillapodni, tudni, elengedni, átölelni, lemondani, őszintének lenni elsősorban magunkhoz és ehhez a szívünkre hallgatni. A veszteség a szívünket szólítja meg. Valami megmozdul akkor is, ha füllentünk, vagy ha jelentéktelen dolgokról beszélünk. Mi lenne, ha a halál pillanatát élnénk át akkor is? olyan élettel teli lenne az életünk, aminél nem lehetne élettel telibb."