Dráma

Szerelemben, háborúban mindent szabad.
Mindent ami ezzel a kettővel kapcsolatos.

Moderátor: Adél

LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Dráma

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:44

Akár múlt, akár jelen...
A történelem újra írja önmnagát!

Életem és Álmaim

Louis De La Cruise


Lélekről lélekre, Álomról álomra

I. rész

Előszó

Mit olvasol, te halandó, ki félig tudatlan,
Több éned van, s lelked sok, mi halhatatlan.
E tömérdek álom, s képzelet szülemény,
Ha rád illenek, okulj, s légy nagyon szerény!

Gazdagságod, saját tudat, mit, e ég ad,
Vigyázz jó lelkedre, s taposd gonoszat!
Segítsd gyengét, ki jótét ő, s szabad lény,
Mert számodra, ez kincs lehet egyszer, s erény.

Az élet gyümölcse, mint zamatos szőlőfürt,
Oszd szemét esetlennek, s segítsd azt gyengédül.
Fordíts hátat rossznak! Ki csak telhetetlen,
S hazájában, többiek közt, embertelen!

20060406

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:46

I. ének

Komor képű bús lovag, ki volt egyszer úri rang.
Lovon járod szép világod, hűs szívedben teli gyászod.
Koros vagy, de lelked friss, hallgatod, mi megérint.
Temetődet járod, s keresed, rég nem látott kedvesed.

Mit elregél e pár sor, míg múzsám homlokon csókolt.
Ki beköltözött lelkembe, kérlek, még ne menj el!
Volt egyszer egy város, neve rég feledés már,
Élt benne egy ifjú nemes, ki jó képű, de álruhás.

Mily tett rosszat, örökre feledne, s idő kerekét visszatekerne.
Mi történt régen, a távoli múlt messzeségben.
Lovagolni járt, s vadászni, hegyen, völgyön, réten.
Mikor szomjazott, patakpartra vágtatott, s így ivott.

Midőn egyszer hevesen csillapítá, iszonyú szomját,
Patak csillogó tükrében, meglát egy szép csodát.
Mily tündér alkata, szép szeme, s fekete hajzuhataga,
Oly kecses két kéz, ki mos, mit jó atyja elkoszolt.

Lovagunk titkon leveté jelét, s rangi címerét,
S paripa nélkül, mezítelen láb, hölgye elé lép.
Mondá szép szavakat, hízelgőt, mutatja magát, mi nem ő.
Ártatlan kis füllentés, s a lány újra-újra eljő.

Újra eljő, s álruhás lovagunk sűrűn szerelmet vall,
S sok mámoros, kéjes gyönyörről árulkodna, fű s avar.
Szerelmük beteljesül, lángol testük forrva egyben,
De urunk szíve, lelke, s lénye csalfa, tehetetlen.

Patak parton, mit lát természet, s csodát, bővet.
Öreg tölgy, mi elveté magját, s sarjad új élet.
Tölgyből, mi bevégez kopjafa, s koporsó lész,
Búskomor majdan, mi lélekharang, s vész.

Telnek a napok, s hónapok, nyárra ősz jő.
Az erdő mélyén feszült a csend, s a lány nem jön.
Nemesünk vadász, nagyvadat, s kis üregi nyulat.
Mi számszer, s íj nyílhegy végére akad.

Fogadás a kastélyában, nagyúri unalmában,
Emberek, cimborák, s vad italostársak, komák.
Régmúlt a nyár, s majdnem az ősz is,
De nemesünk szíve, őszintétlen, de hős is.

Álljatok fel ti dőre nép, ebből a tivornyából elég!
Mi szürke életem színt kíván, hagyjátok el hazám.
Bősz urunk egyedül, fájó szívet mutat,
Elhagyta őt az ősz, jön a tél, s várja a tavaszt.

Tél, csikorgó, jeges szele vala, zimankója, s puha hava.
Ily jó módú úr, télben jár határt, s ordast vadász.
Múlatja haszontalan idejét, s keresi régi kedvesét.
Keresi untalan, míg eljő a várvavárt tavasz.

Újból nyeregben, vágtat erdőn, mezőn, bérceken,
Míg falusi temető felé viszi útja, hol épp gyász ered.
Gyászban látja viszont, rég nem látott kedvesét.
Hol tekintetük találkozik, s látja kisírt két szemét.

Gyászol a kis, szegény csoport, édesatyja ravatalon,
Mire vége a temetés, lélek száll, s egy kis halom.
Zokogva tör ki szíve hölgye, idegen, hisz ki vagy te?
Nem vetkőztél álruhába, szíved hazug, s csalat meg.

Hős nemes szerelmes szíved, megszakított egy tavaszt,
Szerelmed ében fekete hajjal, jó szíve meghasad.
Nem érti, miért csaltad jó lelkét lépre érted.
S te sem te hazug, miért lettél magad ellensége
.
Újból bús a falu, s komor szíved házatája,
Szeretett szerelmednek, lelkevesztett kis hazája.
Csaló vagy, s gonosz, te lelket, s szívet csaló,
Hiába vagy szerelmes, mint inkább rossz áruló.

Imát mondsz istennek, úrnak, mi bánt téged,
Szerelmed enyészet viszi, s nem betegsége.
Gyász száll községre, mély bánat, sötétség,
Értelmetlen halál, mit csak egyedül te tettél.

Idén nem jött tavasz, csak hűs hideg nyár,
Már lovad sem a régi, és nincs több erdő, s határ.
Lelked ördög szállta, s így eldobtad messzire azt,
S évszázadok óta, várod újra, az új tavaszt.

Évszázadok teltek, s azt hitted örökké élsz,
Míg megtalál egy új lélek, s szíved nem a tiéd.
Újból halandó vagy, míg életed üde, s lényed él,
Őszinte szívet, igaz szájat, s létet remél.

Lovad, s várad, mi volt házad, nincs többé már,
S mi földed, erdőd sincs, nem tiéd e határ.
Éjszakád az ég alatt, csuda élet, ez is az,
Ki voltál egykoron nemes úr, már nem lovag.

Kél a nap, s új virradat, ébreszt eme új világra,
Föld, merre szem ellát barázda, mely sebe, nem virága.
Szabad madár, mi búsan dalol, őszi táj, mely honol.
Napszám, mi rád vár, de szíved szerelemért dobol.

Kis falu lett otthonod, csűr, s pajta palotád,
Szegény világ jön most, éhes gyomrod, rongyos ruhád.
S mi van még házadtája, jóapádnak nagy családja,
Éltek sokan éltet, s dolgot, tesztek ő nagysága.

20060307

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:47

II. ének

Új napra ébredtél, csípős hideg reggel,
Jó édesanyád ébreszt, derűs gyermeksereggel.
Ízlik a reggeli mi kenyér, igaz bundás, s meleg tej,
Ez lesz az új életed, az úr, ezt adta neked, hej.

Seregletek szép ruhában, tanítótok a nagy juhász,
Bárányként hallgatjátok, mit oktat, s mi fohász.
Délidőben éhét csillapítá, a sisere gyerekhad,
Mi szem-száj ingere, de nem sült, s rőt vad.

Véget ér egy napod, s okultál nagyot rendesen,
Fejed puha párnádra hajtod, s alszol csendesen.
Éjjel száll rád, kínzó ezernyi csodás gondolat,
Az előző tudatodból, valami, csak ottmaradt.

Még egy új nap, mi dolgod bő, s rengeteg,
Napszámba megy, e fiatal gyereksereg.
Szántóföld, merre ezer gyerek szeme ellát,
Sok a dolog, s még nagyobb a bőséges határ.

Sok fiatal csillogó szem, mi szúró tekintet,
Közöttük egy pár, mi mosolyog, s kerülget.
Bátorságod határozatlan, míly szép gyöngyszem,
Megismernéd, de nem mered, talán majd egyszer.

Hideg tél jő, s foga csikorgó, hava nagy,
Hosszúra nyúlik, s még nem jön tavasz.
Időd rengeteg, fiatalságod derűs, s néha hallgatag,
Tettvágy, mi benned van, buzog, únos úntalan.

Olvadó jég, s csepergő víz, kék folyó árja nagy,
Iszonyú rössel megjött, a várva várt tavasz.
Madár csicsereg, mezőn fű zöldell, s virág virít.
Rég vártad, e évszakot, mi fűt, s vidít.

Rohan veled fiatal éned, szíved szerelmet ver,
Újból látod a lányt, kihez közelednél, most ő nem mer.
Szeme csillog, sugároz, életet, új reményt,
Napra hold, holdra nap, s eljött a nyárvég.

Őszbe fordult idő, évszak, mi színbe öltözött,
Szívedbe szerelem, s új sugár költözött.
Érzed a tüzet, mi belülről fűt, s éget,
Már csak távolról látod, a múlt messzeséget.


Napra nap jön, s hétre hét, érzed szíved hevét,
Kézfogás, s csókra csók, suttogod, szerelmed nevét.
Testetek egybeforr, nap, mint nap untalan,
S nem hideg e tél, az új tavasz útban van.

Friss patak partján, odvas tölgy tövében,
Játszadozik két szív, szerelem tüzében.
Mily tölgy régen egykoron, csemeteként énekelt,
Szerelmes dalt, mi ajkán csurgott, hűs harmat.

Vágyod a szerelmed, hitvesként látni azt,
Vidám őszi nap, mi megtörtént, tél, s tavasz.
Rohannak évszakok, s munkádban sok évek,
Elveted magod, s kel ki abból csodás kis élet.

Csodás leány élet, mit szép nyárvég hoz,
Áldod a napot, mi végre hosszan feloldoz.
Tűnöd a csendet, mely életed búja az,
Szereted, e gyermeket, ki hangja, mint a lant.

Nem kis idő, nem is csak egy, hanem még,
Ajándékoz fiúval is, a tavaszi virágzó rét.
Két csemete, mily csodás élet, vize tiszta,
Szeretettel kedvesed, mámorod nem mindig issza.

Kristálytiszta vizét iszod életnek, mi üde, s hűs,
Életnek találtál értelmet, mely csupa-csupa derű.
Méz, mit számodra e két kis élet jelent,
S eme édes nedű, sokszor feledtet múltat, mi teremt.

Mint harcos, s gladiátor, harcolsz e négy életért,
Nap, mint nap küzdesz, mit kapsz, mit remélsz.
Értéked, míg korosodsz, úgy érzed egyre kevesebb,
S léted már nem tiéd, de a szíved egyre hevesebb.

Ördögöd, s angyalod, földön szakítanak fel, s alá,
Kiben remélsz, e hazából őszintét, s nem árulást.
Ördögöd is ember, fogná mindkét kezed,
S angyalod sem engedné elcsavarni a fejed.

Állj, ki vagy, magányos lettél sokak közt,
Emberként a természet, sokszor lenyűgöz.
Napod tűz perzselőn, Holdad jégként éget
Sok-sok csillag között, keresed a messzeséget.

Lélek száll, harangot üt, s búsan barangol,
Mint érett szőlőfürt, nem kér a haragból.
Tisztán, de üresen, lélektelen lettél mára,
Dohos, csendes, s üres, házadnak portája.

Kéred az élet vizét, mi ereidben folyna szét,
S feltölti léted, izzó fiatal, s hős lényét.
Vágysz a mosolyra, szép szóra mi magasztal,
S simogató asszonyi kézre, ki vígasztal.

Fekete az égbolt, s mily távol már a reggeli pirkadat
Megszáll megannyi homályos folt, s rémisztő gondolat.
Bezárt a világ, sötét s hosszú folyosója,
Sok-sok ajtó, mi rád vár, lelkednek béklyója.

20060309

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:48

III. ének

Fut az idő, s nem tudod előre, vagy vissza,
Merre jár léted, mily lényed, ki a királya.
Alattvaló, vagy főnemes, talán, mi élőlény?
Lélek száll, s talál gazdát, mely lehet növény.

Bolyongsz létről létre, s látsz ezernyi világot,
Hol tapasztalhatod a megbúvó, sok-sok barátot.
Kalászhad rengeteg, szélben mezőn ring,
Ád étket tömegnyi embernek, s megannyi kínt.

Gyümölcsöt, mely mézédes, s halált, adó nedűt,
Gyötrelmesen mérgező, feketén fakadó derűt.
Mely fut tőrül, s kacs mi vadul behálózva,
Béklyója jó szívednek, s lelkednek kalóza.

Kígyó mi, bájával elkápráztat, lágyan simogat,
Mámorodban kínos lépted, soha el nem hagy.
Vonagló kínlódás, mi élő testnek nem bűn,
Álnokul harapva végez, míg áldozata kihűl.

Ördögöd, s angyalod, kik szakítanak szét,
Fájdalommal teli szíved, már nem érzi hevét.
Jégcsap, mi dermeszti lábadat, s lépted állít,
Kezeid, bilincseli, s többé nincs ki bátrít.

Kis facsemete, kit szél tép, és jégeső ostoroz,
Ki később lombbal hűst, s árnyat adó.
Vad, ki rá száll, fészket rakó nagy madár,
Szerető szívű hős, s nagy lelke sudár.

Magot hullat, sokasodik, nem meddő földe méhe,
Legyőzi, mily sok igaztalan ellenséget.
Bátorít hősül, míg bevégez meleget ád,
S majdan lesz egyszer koporsód, s kopjafád.

Szállnak lelkek világról, mezőn virágra,
Táplálnak vadméhet, így édes mézet várva.
Mily ízes lehelet, e föld gyümölcse bódító,
Mit adhat jónak, s rossznak, ént hódító.

Visszatérsz régi testedbe, mit már más oroz,
De megfértek mindketten, amit az idő hoz.
Két éned nem hasad meg, azt adhatod,
Másnak is segít megtalálni, sok-sok jó napot.

Megszállt egy kis démon, mutat új tetsző utat,
Nincs többé senki, ki mélyen benned kutat.
Nyitott őszinte szíved, bástyaként ölel át,
Így gyarló emberben, könnyen lépheted határt.

Hazug, ki ellened, vall, érzelemben hamisat,
Ő mily ármány, környezetének mást mutat.
Bevégzi úgy, mint léket kapott súlyos hajó,
Sötét hab őt elnyeli, mint bűnös rosszat a jó.

Fura érzés mit adsz, lelket másnak, vigaszt,
S boldogságot, titkon félelmet, mi riaszt.
Segítesz megtalálni az egyensúlyt, álmot,
Hozol az életbe elégedettséget, s mámort.

Gyümölcsöd, mi termést hozó élet tövén,
Hol fanyart, hol édeset, mi termett kedvesed ölén.
Családfád, s múltban felejtett régi őseid,
Hercegnői eleid, s harcedzett vitézi ereid.

Utazol messze, úttalan úton, levegőn, s vízen,
Féled élni életed, s ha nem hősöd-kedvesed,
Enyészet vesz, s rád vár iszonyú végzeted.
Poraid, mi békét kíván, s életed lantja, e múzsád.

Fordul a világ, s jönnek szörnyek, sárkányok,
Harcod őseidért, saját véred áldozod.
Bőszen küzd zászlód, címered, tiszted a hazád,
Mit körbeölel, sziklaorom, s bércen virág.

Sárkány, mi perzsel vörösen izzó lángjával,
Égeti két szemed, s közben fertőzi véredet.
Gyalázza néped asszonyait, s fiaid, veszejt,
Mind máglyán égeti, mit, e föld kínban termett.

Új napra virrad fagyos reggelével a természet,
Régi aszott tested eldobod, vigye enyészet.
Új élet, mit élned kell, ha vagy kis kobold,
Lényedet puszta szeretettel, áld meg a hold.

Nappal halandó emberi test, mily gyarló,
Éjjel halhatatlan jó lelkű lény? Ki manó.
Varázslat, ki tette veled ismeretlen az,
Így vigyázod a jót, s töröd derékba a gazt.

Aranyszínű lelked, éned a kristálytiszta lét,
Kedvest keresel számodra, mit rejt ezernyi rét.
Virágot, pipacsot, s lápon tündérrózsát,
Jóemberben sejtelmest, kis boszorkányt.

Varázspálcád, s ki nem mondott mágikus szavak,
Bűbájban hirdetett, féltett sok-sok gondolat.
Éjszaka, hol ezernyi varázslattal bírsz,
Mit nappal kéne tenned, hol élsz tömérdek kínt.

Hercegnőd a nap, királyod a hold,
Udvartartásod, sokmilliárdnyi csillagod.
Bűverőd, mi lényed buborékként zárja körbe,
Léted ura vagy, eme bíborbársony ködben.

20060327

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:49

IV. ének

Hamvas éjen tűz ropog, szikrázó pernye száll,
Színes füstkarikák övezik, e széles nagy határt.
Nagy fülekkel, s patákkal morgó kis ember,
A természet hűs pamlagán szenderegve megpihen.

Élt sok csodát, s dolgot, éji lepkét, virágot, madarat,
Emléke a nappal, mely lassan kezd, pirkadat.
Mocsár szélén sok-sok örömláng bűzös gáza,
Fáklya, s gyertya fénye, mely kunyhód világa.

Éjjel, nappal járod erdőt, mezőt, s fennsíkot,
Becézel vadat, madarat, s fürge kisgyíkot.
Ismerőst, ha látsz, magadfajtát egyet-kettőt,
Kik, úgy ahogy te, kerülik az emberöltőt.

Pici világod, hajlékod szép, de szerény,
Vagyonod nincs, csak jó szíved teli erszény.
Éjszaka mi tiéd, hozol álmot, boldogat,
Fele életed így éled, s nem visz kárhozat.

Léted másik fele, ember, ki halandó úr,
Gyarló, tudatlan szíve, néha másokat fúr.
Hadüzenet, e világ emberének, nap, mint nap,
Életben maradni, míg tart erő, s tart a had.

Kicsi manó, mi kobold, tiéd a sötét éjszaka,
Tündérek egész serege járt körülötted valaha.
Csodás kertbe tévedtél, hol ebnek kunyhója,
Beszélő fa, éneklő fű, s virágnak színes árnyéka.

Palotának úrnője, várának nagy királya,
Éltek együtt, mi kertnek ők gazdája.
Habzó nedvű borban, láttak szép kék eget,
Ebük, mi védte, e kertet, mint testőr sereg.

Midőn egyszer lakomára hív az úrnő,
Éjszakai koboldból, nappali ember eljő.
Mulat az embersereg, s derül nagyokat,
Míg a hölgy varázsol cserépre mázat, virágosat.

Két szép keze alatt, mi terem, bőség,
Kemencében tűz ropog, s körötte hőség.
Mily jó illata, friss kenyérnek, mi pirul,
Csillapodó éheknek, ízekkel hevesen, lázasul.

Házúr, mit kínál, jó itókát, hazait, s borát,
Jókedvében fogyasztja, s részegül a társaság.
Mily csodás nap ez, jó illat, s jó étek,
Mit ád úrnői, s nagyúri kegyes kézek.

Eljő az est, leple bódító, te kis kobold,
Az úrnő sok igét, s varázslatot mond.
Bűvköre, mi meséről, s jóról áradozik,
Közben, nap sötétbe, ő tündérré változik.

Folytatja igéjét, hangja mámoros, s hódító,
Két szép szeme álomport szór, mi bódító.
Angyal szárnyon repül, a csillagos égen,
Étel, s mi ital bűbáj, varázsol gyengéden.

Kunyhód, mit ád meleget, s jó helyet,
Nem találod, mit ott hagytál rengeteg.
Lelked magaddal háborúz, mit bűbáj ront,
Nem találod önmagad, s a jó otthont.

Reggel patak tükrébe nézel, s rettensz nagyot,
Ki ez az ember, a másik hol hagyott?
Keresed a tündért, ki varázslatot tesz,
Veled jót, de más életet el nem vesz.

Tündér, ki jóságos boszorkány vala,
Rajta is fogott, az ura rossz jóslata.
Mágiát elveszít, s e világon ragad ő is,
Átok, mi béklyózó méreg, s köröm alatt tövis.

Csodás álom, mit hiszel, ébren alva,
Várod a megváltást, üres űrben halva.
Vadul kapkodsz, elszálló lelked tudván,
S nem tudod ébredsz-e életre ezek után.

Eljön az este, s várod szíved varázslatát,
Koboldunk eljő, s lelkét sötétség hatja át.
Hol vagy, ki irányít, s mi a célja veled,
Mi miért történik, s mit ad épp neked?

Halványan érzed, egy letűnt kor virágát,
Mely illata enyészet, teste por, neve fejfán.
Régmúlt időd idézed, mi voltál egykoron,
Nemes lovag, hős vitéz, s tiéd e várorom.

Régi kedvesed, kinek hoztál értelmetlen halált,
Bolyongó szép lelke, átélt sok ezernyi csodát.
Megnyugszik mára, s teste, ki új élet talánya,
Tündéred életednek, mai jóságos boszorkánya.

Boszorkány, kit átok sújt, új lélektől hajtva,
Boldogtalan, s zavart, mily új élet zakatoló malma.
Keservesen kapkod, rátör az iszonyú ijedtség,
Eljő az alkony, s szíve megnyugvó csupa kékség.

Kobold, s boszorkány, kik lelke egyesül éjben,
Hoz patakpartra világot, az esti sötétségben.
Szentjánosbogarak, koszorúja táncot jár,
Kettejük szellemétől, fénylik e nagy határ.

20060328

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:50

V. ének

Kis éji lény, ki találkozol, titkon álmodban,
Parázsló éned, sötétséget forrón fellobbant.
Kis varázsló, ki boldogtalan, s régi gúnyát mind ledob,
Öltözik új életbe, s mi ruhát ölt, már nem az rongy.

Éjszakád, mi tiéd, bolyongsz unós untalan,
Keresed mágust, igazat, ösvényen mi úttalan.
Te kis manó, sötétben holdad ékkőként ragyog,
S midőn hold elfogy, pihenhetsz egy jó nagyot.

Kis boszorkányt keresed, nap-nap után, est tiéd,
Vigyázod álmát, s kergetsz benne, sok-sok rossz igét.
Nappal, míg kedvesed, rossz kedved ízét keresi,
Az idő, mi szalad, az ö lelkét is kettészegi.

Nem akarod bántani, e két világot, nappalt, s éjjelt,
Hogy megtalálod a helyed, még az ördöggel is van beszéded.
Tüzes trónján hellyel kínált, s mondott idegen szavakat,
Itatta veled iszonyú erős borát, míg fejed el nem zsibbadt.

Részegségben, mi kísértően csábít el valahova,
Szíved igazát megérzi, ez számodra a nagy csoda.
Kezed, s lábad bilincsként, töviskoszorú fonja át,
Keresed világod, s várod a hívogató lágy szavát.

E iszonyú béklyó, rabul ejti törékeny kis tested,
Sátáni kacaj, mi most ének, angyali dal fülednek.
Úrnő, s boszorkány, kettős énje önmagának,
Sokszor borús, s sír, nem része e világnak.

Cselekedet, mi magát ront, s ő is rab lészen,
Jótét szíveknek nem ad hont, e virágot nem kérem.
Hullatja szirmait, mit élet vize nem táplál,
Ellopta éltét, s tiszta jó lényét, egy rossz kalmár.

Kis kobold éjszakai szellemed, mit, régi szerelmet,
Ősi halott élet lelkét, látod újra derengve.
Boszorkányvér, mi babonáz, s életnek elixír,
Hátadon végigfutó hideg, s arcodat elöntő pír.

Tündéred éjben, szerelmed kegyében jár házadba,
Mily csodás anyagtalan, ősöd szép árnya, e világban.
Szemedben fekete haja, s csókja méz íze szádon,
Ölelő karja, remegő kis teste, eme látomásom.

Mit ittál bájitalt, epényi keserű varázslatos nedvet,
Utad patakpartra vitt, nagy tölgy mellé, ködbe.
Elszenderülsz tövében, s csodás álmot látsz,
Hullámzó hűs vizéből, haltestű leány néz rád.

Régmúlt kedvesed szemét látod, s úrnő átka az,
Mit ura ráolvasott, s keze patakot apaszt.
Mely apadó víz, kíván újra szép tavaszt,
Mi hoz hónak olvadást, s pataknak vigaszt.

Így él évszázadok óta, halként tavasz vizében,
S remélte, majd egyszer megtalálja, hős vitézed.
Egykoron hős vitéz, most jóságos éji manó,
Vízparton szereti sellő kedvesét, kit csókolni jó.

Lelkük egybeforr, testük égen örömtáncot jár,
Varázslat történik, s vörösen izzik tőlük a határ.
Szeretet, mi büntetést, szabott rájuk az ég,
Sok-sok ezer évig tartó, örök együttlét.

Lenyugvó napra ébredsz, s álmod szétpattan,
Sose ébrednél fel, így élnéd álmaid, múlatlan.
Pici kobold, míg vagy saját lelked rabja,
Élet lantja muzsikál néked zenét, nap-napra.

Kedvesed nappal sok ezernyi csodát tesz,
Egy másik világban éli világát, mi csupa nesz.
Sok pici kis érintés, mi szép lelkét fogja meg,
Nem tudja, mi rossz, s mi a jó, eközben eltéved.

Ezernyi csodát, s bűvöt ki irányít,
Mely varázsló az, ki segít, s rosszat elhárít?
Ébren álmodsz, vagy álmok közt élsz,
Egyáltalán, ki vagy, öröklét tiéd?

Táltos, ki érkezik fehér lován, lángoló hajjal,
Megküzd, s szembeszáll, minden csupa rosszal!
Bársonyos búgó hangja ölel titeket át,
Élet leheletét adja, s nyújtja felétek jobbját.

Tiszta vizet ád, s olt száraz szomjatok, ő,
Feje fölött glória, s körötte köd, mi fehérlő.
Hűs szellő arcotokba szúr, s nyugtat meg,
Mit ad jóságot, ti földi embereknek.

Kedvesed, ki fuldoklik, e hűs szellő erejétől,
Teste önmaga, de lelke, harca ördögétől.
Megérintette őt, gonosz lét, mi hátba szúr,
Sötétség fejedelme, nappal, rajta lett az úr.

Éjjel tündér, s szerető, ágyat melengető,
Odaadó, hős, szerelmes testőr.
Nappal, kit enyész, míg búja halaszt,
Ezeréves kedvesed, ő is vár tavaszt.

Tűzemberke táltos, ki jó varázsló,
S e három lét, kik lelkek, rossz és jók.
Hozz tiszta mágiát, s nyújtsd két kezed,
Vess tüzet rosszra, s jóra tiszta leheleted!

20060403

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:51

VI. ének

Kék ég, s tiszta nap, szikrázó mit ad,
Villám csap derült égre, sötétül, s harag.
Történt, mi emberöltő, közeli messzeségben,
Kis faluszéli házikót, ölelő szendergésben.

Élt kis család, kik népek nemesek, de egyszerűk,
Nem gonoszok, jót ád az úr, velük nagyszerűt.
Mit magot, az jó úr elveté, asszonya ölébe,
S majd kel ki, kishamar leánygyermek belőle.

Szeretnének fiút is, mi párban szép az élet,
Új mag, új hajtás, s ez is kislány, méreg.
E két leánysarj cseperedik, s okul mi élet,
Jön gyermekkor, mi gyönyör, s nem vétek.

Korán érő lelkek mindketten, szűzi vérük,
Falusi jó legények, sereglenek körülöttük.
Válogat két leány, s szemezi fiúsereg,
Nem talál párt, ki társ, ki nem szertelen.

Leány, ártatlan virágszál, ki fiú akarat,
Ki szakítja le egyszer, kit talál, s magasztal.
Életét próbálja, mint kismadár, repülést,
Szerelmet szeretne, elsőt, beteljesülést.

Szerelembe, de nem bűnbe esik, ő szűz,
Kedvest talál, ki nem ront őt, léte csupa tűz.
Jó apja nem tűri, e kedves kis legényt,
Csalja lépre, s bevégzi őt, nem hagyva reményt.

Megromlik apának, édesnek, ördög szállja,
Tudata elborul, s sötétedik házatája.
Mily rosszat kap hitves, ezután gyötrelmet,
S nem igaz tiszta életet, ócska kegyelmet.

Ki garázda saját házában, eközben úr,
Hitvest, s családot kézzel tipor, s ebet rúg.
Ha látná ég, mit művel, e háborodott elme,
Ördöghöz, tűzre küldené, s nem lenne kegyelme.

Alázza családot, nap, mint nap, ütve, verve,
Falubéli tivornyához, s nem dologhoz jó, szikár teste.
Mit parancsol otthon, poklot fehérnépnek,
Munkát ad, férfit, mi hatalmas, tömérdek.

Mint cselédnép, mi munkát elvégez otthon,
Nincs szeretet, s dicséret érte, e kínzó honon.
Egyszer, midőn parancsoló nagyúr hazatérvén,
Tesz gonoszt, árt, ártatlan lelket, s erényt.

Bűn, mit elkövet, saját léte ellen,
Ördögi műve, alázva, mily kegyetlen.
Leánya vérét fertőz, s azt meggyaláz,
Mi ellen, e, s más világon, nincs fohász.

Hamvas kis virág, letörte üde lényed,
Hatalmas bűn ellened, alvilági vétek.
Gonosz boszorkány sem szór átkot, ilyet,
Rettenne ő is, s sosem adna kegyelmet.

Fogant, s sarjad hajtás, bűnös, mérges,
Mit elvesznek idegen kezek, jut enyészet.
Vésett kőtáblaként íródik, lélek tükrébe,
E gonosz történet, szép leánynak kis szívébe.

Menekül leány, élete alázott, világot lát,
Megismer, s tanul remeket és sok csodát.
Mily világ kápráztat őt el, szédülésig,
Tagadja bűnös apját, önmaga születéséig.

Jó édesanya sínylődik otthon, kit szeret,
Hirtelen jön vég, s őnéki utolsó lehelet.
Templomharang kong, vészesen faluban,
Zokogva utolsó útja, s emelkedik a kis hant.

Lelke menybe, teste földbe, porrá lész,
Őt, ki kaszás szólít korán, s közben elenyész.
Csonka marad, e nemes család, anya nélkül,
S apa sem visz nevet tovább, jó híréül.

Leány, ki közben már nő, s hős fiatal teste,
Szeret oly sok tudást, dolgot, mi előbbre vitte.
Ád embereknek illat, s bő íz szerelmet,
Szemnek káprázatot, éheknek telt testet.

Jó ital, s jó étek, mit varázsol vegykonyháján,
Övé minden nap, s e kisboszorkány nem ég máglyán.
Fordul élete sikerre, s szeme kék eget néz,
Így nem látja maga előtt virágot, mit lába tapos szét.

Táltos! Szólítalak, jöjj tüzes szekereddel!
Varázsszóval tegyél rendet, körös-körülötted.
Lelkek, álmok, s szellemek, jók, s rosszak,
Manók, hercegnők, s ördögi erő, gonoszak!

Midőn napra éj, s éj-éj után, napra-nap,
Segít mindenkin, egy kis varázslat.
Párából köd, szikrából tűz, mit szél táplál,
Nap és hold, az élet egy nagy teli gyümölcsöstál.

Adj enni éhezőnek szőlőt, zamatost,
S kívánj neki sok-sok évet, jóságost.
Sose vesd lábad, oly virágos mezőre,
Hol illatot nem érzel, s szemed bekötve.

20060405

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:52

VII. ének

Új ének, s új dal, míg varázstollam hegyén,
Hoz jó álmot, mesét, s szövi új történetét.
Mi megesett hajdanán, ő grófi méltóság,
Házában cselédnép sürög, nap-napszám.

Takaros fehérnép, szorgos kis szolgahad,
Lesi ura óhaját, parancsát, nap, mint nap.
Élt közöttük egy kis szende, picit csúnyácska,
A természet ilyen, őt e arccal, így áldja.

Keze alatt ég a munka, s teste fáradhatatlan,
Dagaszt kenyeret, rak tüzet, mi dolog, untalan.
Kemencében kenyeret süt, s készít vadat, étket,
Mit fogyaszt úri, s grófi rang, étek éket.

Míg szolga ő nappal, s csak övé, az éjszaka,
Képzelete, s álmai, csupa-csupa kéjről árulkodna.
Midőn lehunyja szemét, teste pihen merülve,
Varázs történik, s álma új világba repülne.

Szárnyal leány lélek, s buja képzelet, mi övé,
Testét forrón simogató, sok-sok férfikéz.
Lángban ég ajka, s kis lénye nem fáradó,
Kis szerelmes, ki testi örömöt sem tagadó.

Forró vére, s öle, mi kéjesen tárul szét,
Fogadja magába, szerelme vesszejét.
Lüktető szíve, mily fáradhatatlan,
Csókolja férfitestet, hosszan szakadatlan.

Erősödő kéjben, mily vad szenvedélyben,
Sikolt teste, s megfeszül, heves szenvedésben.
Hímtag, mi bejárja, teste megannyi szeg-zugát,
Okoz mézédes fájdalmat, s nem ismer határt.

Két szép bimbó, az keble vörös rózsája,
Hamvas ajka, mi két testnek buja játéka.
Illatos nedű, aranyló méz forró testén,
Suttogó hang, mi elcsukló, lüktető méhén.

Tart még az éjszaka, s játéka nagyon sok,
Kezd két test, új vágyat, új akkordot.
Mint hangszeren, léte muzsikát játsz,
Dalolja kegyesen, s szavalja örömódáját.

Gyönyörben fürdik, s vére sziporkáz,
Mely ördögi élvezet, emberi forró láz.
Mag mi ered, illatos, s ízes nedű, harmatos,
Bőséggel lát el, melyben lényed úszik, zamatos.

Léted sorvaszt férfit, ezret, kíván vágyad,
Még e csodát többet, sosem üres szerény ágyad.
Álmodban testeddel kéjelegsz, forró éjben,
Kívánsz sok férfi testet, mi gyönyör messzeségben.

Testről testre jársz, s kéred gyöngyöző nedvét,
Midőn kívánod párod, lüktető, forró ölelését.
Élvezet, mit adsz, s lopod, te is azt,
Szeretnél szép lenni, hogy így találj vigaszt.

Eljő a reggel, s tükrödbe nézel, rút arcocska,
Varázslatot vársz, nap, mint nap, harcolva.
Szolgálod urat, napjaid mind egyformák,
Új éjre, újat vársz, nap, mi nap után.

Fejed hajtod, álmod újra jön, est port hint,
Kis mágus varázslehelete, ajkadat megérint.
Nem éled álmod, mit kívánsz élvezet,
Fáradtan ébredsz reggel, ez a végzeted.

Varázslat száll arcodra, szép nő, te lettél,
Ezt kívánod, köszönd csak magadnak, mit tettél?
Szép, s vonzó tested, mi ékkő, ruha alatt,
Már, a nappal is a tiéd, élheted világodat.

Hamiskás mosoly, mi csüng arcodon,
Forró vér, izgató test, ez mi kívánalom.
Nappali lepke lettél, emberi kéjt vadászó,
Mi ruhád alatt rejlik, boszorkányt varázsló.

Nemes úr, gróf, ki szeme rajtad megakad,
Neked őszintétlen szerelmet, csak tested akar.
Álmod hajt, s zabolátlan szűzi forró véred,
Nem szerelmet, csak te is, e férfi testét kéred.

Eljön az est, s ád neked találkát, szeplőtlent,
Uraság, ki gazdád, ágyadban megpihent.
Kívánod cirógató, kegyes kis érintését,
Szép szavait, s mélybe merülő beteljesülését.

Úri dúvad, ki elsőként ágyékodba hatol,
S érzed, e szörnyű, feszítő, széttépő fájdalom.
Álmaid, egykoron nem ilyen gyönyört kért,
Ágyasa lettél uradnak, mi kéjrabszolga lét.

Járja tested azóta, s tapossa lelked fényét,
Ki lesz, ki szabadítja szíved rabszolga lényét.
Eljön majd egyszer, ki szeret, ki egyszerű,
Kedves szavakba önt, kinek élete meseszerű.

Te illatos virág, ki zöld mezőn kegyesen ülsz,
Ne érezd soha, hogy az élet körülötted, beszürkül.
Kívánd a létnek, tápláló, ízes nektárját,
S hozzon reád boldogságot, e hatalmas nagyvilág.

20060408

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:52

VIII. ének

Reppenő méhek járják, e virágoskert oltárát,
Dongják dalukat, s mohón gyűjtik, csepp éhük porát.
Csodás kert, mi úri lak kényes éke,
Kis kertész nap-nap után, zárja szerető szívébe.

Midőn mesél fának, virágnak, s fakaszt vizet,
Így itatja, e nagyon szomjas növény sereg.
Tápláló élet vize, mit ád veteménynek,
Lesz kertnek gyümölcse, megannyi tömérdek.

Cselédleány, úri kegynek testi játéka,
Szíve rabként sínylődik, nap, mint nap.
Szeretne szerelmet, lágy finom érintést,
S nem is sejt, titkon szíve alatt, megfoganó életkét.

Kiskertnek virágnyelvén, bársonyos ének szól,
Beszél a fű, susog a lomb, láb alatt kavics dorombol.
Kertész, kit meglát leány, búsan dalol,
Fényes telihold, s szív alatt, szív dobol.

Elalél kishölgy, lágy illatálom, virágok közt,
Kertész talál rá, s lehel szájára, finom boldogságot.
Tücsök zenél melódiát, madár harsona szól,
Hívogató természet, mi szívekben bujdokol.

Tiszta vizű patakpartra, útjuk visz szerelmes,
Két szív egymást talál, az úr legyen kegyelmes.
Mártóztatják egymást, csókban, gyönyörben,
Nap süt reájuk, szerelmük, s testük fedetlen.

Hölgy, ki rég várta, e cirógatást, s hűséget,
Lágy ölelést, kéjes szendergő teljességet.
Férfi vigaszt, mi szunnyad tüzelő ölében,
S apaszt, csillapítatlan vágyat, e réten.

Nem soká tart, e boldogság, mi szerelem az,
Szép hölgy méhe termő, s magvat tart.
Úri fattyú, mit nevel, e hamvas kis test,
Szégyenben elhagy palotát, s mind, szerelmest.

Erdő mélyén kis patak, malmot hajt,
Hol molnár lakik, egymaga, s sok dolga.
Özvegyült szegény feje, magányos régóta,
Sok éve alhagyta takaros neje, kis szolga.

Koros molnár befogadta, e várandós kis testet,
Hónapra, hónap jött, évszakra évszak, s tél lett.
Decemberi hónap, mely áldottan kilencedik,
Vajúdás, kín-kínban, s kisgyermek megszületik.

Magasztos ünnep, e házban, de szörnyű fájdalom,
Kisleány, anyja életét veszi, e szomorú hajnalon.
Zokog jó molnár, veszít megint életet,
Patakparton hantot állít, s ró kegyeletet,

Ültet fejfaként, tölgyet majd, hűst adót,
S nevelgeti leánygyermeket, kis bimbózót.
Hosszú fekete angyalhajú szép teremtés,
Ki cseperedik belőle, s vele két dolgos kéz.

Leány, ki már majdnem kész nő,
Sok év dologban telik, s tavasz jő.
Édesapa, ő így tudván, a jó molnár,
Tanítja életre őt, s ő kora, őszre vált.

Zakatoló kis malom, mi ád a molnárnak munkát,
Miközben piszkol, s nyű el, megannyi gúnyát.
Patakpartra jár, e lány, szennyest mosni,
Mi ágynemű, kabát, gatya, s felemás zokni.

Midőn egyszer, belefeledkezve csutakol holmit,
Megszólítá őt egy ifjú, ő belepirul, s hangja csuklik.
Mond szép szavakat, hízelgőt, neki tetszőt,
S a fiú őt szeretni, többször is eljött.

Szerelem bimbózik, s leány vére tüzesen forr,
Mámoros boldogságtól, e élet oly, mint a jó bor.
Lát természet csodát, sudár tölgy árnyékában,
Ölelő karok közt, forr össze két test, szerelem viharában.

Nem sokáig tart, e szerelmes évszak lehelete,
Jön nyár, s nyárra ősz, öreg molnár, beteg teste.
Lélek pihen, s hideg tél vége,
Az élet is halni jön, aszott testébe.

Kis temetés, falu bús, lélekharangja szól,
Gyászmenet közt, egy nemes, ki lovagol.
Ébenfekete hajú kis tündér, szeme kisírva,
Felismeri nemest, benne csaló szerelmét látva.

Mit vétett égnek, s ki, miért bünteti őt így,
Szerelmét lopva, s szép teste örömeit.
Szíve megszakad, s lelke menybe száll,
S hangos ordítással, segítségért kiált a határ.

Angyalok szállnak, táncuk az eget járja,
Kezet fog anya, s lánya, szellemvilágnak, e párja.
Szívük tűzben, lelkük homályos ködben ég,
S lassan elnyeli őket, a távoli messzeség.

Tavasz, nyár, ősz, tél, s újra tavasz,
Szeretet, s szerelem, olvaszt jeget, s havat.
Őszinte légy, óh te halandó, s lelked, jót,
Jónak add lényedet, s taníts hamist, gyarlót.

20060410

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:53

IX. ének

Késő tavaszi hűs hideg, hol gyér még lomb,
Esteledő időben erdő mélyen, kicsiny tűz pattog.
Melegszik körötte, éhes kis manó csapat,
Süt apró vadat, s mi még, mi jó falat.

Árnyékuk körülöttük, vidám táncot jár,
Daluktól hangos, e csendet ülő határ.
Tündérlányok reppennek, kiváncsin tekintve,
Parázsra varázsport szór lelkük, hűsen hintve.

Füst száll gomolyogva, s mi mágikus akarat,
Két bolyongó szellemet, halandóvá változtat.
Fekete, s fehér lovon, két harcos amazon,
Kik vérbeli hősnők voltak, régen egykoron.

Fekete paripa, ki hord, hófehér ruhában, előkelőt,
Tüzes szemű uralkodót, lángpallossal büntetőt.
Fehér lovon lángoló hajú táltost, őserőt,
Ki mézédes szavakkal, kígyóként ölelő.

Kis manók, kikben vér hűl, s szemükben rettenet,
Két lovas, ki patákkal tiporja szét, e kis tüzet.
Ősi vér csörgedez ereikben, mit, e két szellem ad,
Anyáét, s lányáét, kiket rút élet megcsalat.

Elkározott lelkek, buja alvilág utolsó árnyai,
Kikben kék vér, s kegyelemnek, csak parányai.
Megrettenő kis lények, szemükben óriás félelem,
Lelkük reszket, s lényüknek nem kell, csak kegyelem.

Két harcos, mit, isteni zsoltárt maguk közt,
Magasztalva egymást, mi lényüket lenyűgöz.
Külvilág, mi számukra átlátszó űr,
Tagadnak maguktól lelket, kíméletlenül.

Tündérlányok sebtiben, új varázslatot tesznek,
Mire kis manó koboldok, láthatatlanok lesznek.
Nézik mily varázslatos, e két hatalmas erő,
S közben kiderül, nagyon is jámborak ők.

Mily gazdag árnyékvilág, miben ők élnek, előkelő,
Álmodnak színt maguk körül, mi nekik, ékes kő.
Értékük külön törvény, s mi hangzatos szavak,
Köröttük a világ, a talpuk alatt marad.

Lóra száll két amazon, s vágtat tova elfelé,
Csatazaj, mi köröttük elhaló, vadvirág tör, ketté.
Kis lénysereg, nagy ijedtségre, alkony borul,
E vidékre, s e tündér nép, összebújva elszenderül.

Új nap, új virradat, s erdő mélyén madárfütty szól,
Morajló kispatak, vízesés, s két ló mi szomjat olt.
Habos, frissítő vizében, a két hölgy fáradt testét,
Életre keltette, mit elgyötörtek a múlt, harcos esték.

Háborút lát, e két hős messze nyugaton,
Vágtat harcolni, mit tehet, e két amazon?
Útjuk, mi hosszú, naplementét ád,
Lépnek megannyi erdőt, mezőt, s határt.

Nem pihen, e két erős szív, hőst dermesztő,
Eljutnak, hol a föld az eget éri, teremtő.
Mi világ peremén, hol a sötétség honol,
Lélek kell, jó, mi ott vezet el, utadon.

Manók serege, mi követ titeket titkon,
Estben, jó lelkük vigyáz, s ad néktek otthont.
Két bátor, kiknek paripájuk, fekete, s fehér,
Ez gazdagságuk, mi minden vagyonukkal felér.

Hirtelen villám, s menydörgés, sátáni helytartó,
Mitől bokrosodik, s vadul, e két hatalmas ló!
Szakadék, mi nyílik, s botlik mindkettő,
Zuhannak mély felé, mi szemnek rettentő.

Vadul kap erős női jobb, s fog esélyt,
Kő peremén kapaszkodik, lovát tartja másik kéz.
Rettenő manók, sietnek segítségül, vadul,
Hős testeket, megmentsenek, jóakaratul.

Óh, ti hősnők, nyújtsátok két kezetek,
Erisszétek lovatok, enyészet, ti nehéz terhetek.
Mit nem ér gazdagság, földi élet nélkül,
Lelketek tisztulva, máglyán, ördög tüzétől.

Két hölgyben, ősi jámbor lélek, szeretet,
Szemükben csillanó kétely, s rettenet.
Szív dobban, ordító fájdalom, arcon könny fut,
Mi hatalom, gazdagság odavész, sötét mélységbe jut.

Veszített két amazon, lovával mindent,
Mi fogható, mérhető, óriás gazdagság,
Kapott lelket, tisztát, s még miről nem is tud,
Termő méhébe, kis rózsát, szívből ártatlanul.


Napi háborúk, mi tudatot tesz érzékennyé, lelket telenné,
Vágyat sorvasztó, lábakat bénító, mérges keserűséggé.
Hol van az a tükör, miben látod igazat,
Nem pedig azt, amit csak te, látni akarsz?

Ne csak köves utat járj, melynek csak pora, szaga,
Lépj virágos zöld mezőre, minek színe, s illata.
Mezítelen lábad, mint pázsitra, vesd e zöld rétre,
De vigyázz virágra, melynek védelmezője, zümmögő méhe.

20060422

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:54

X. ének

Hideg hűvös reggel, távolban kakas kukorékol,
Riadsz illatos ágyadban, zihálsz álmodtól.
Álmod, vagy valóság, mily puha kísértés?
Fogod, mit világ ad, ezernyi tovatűnő rezgését.

Álmodban varázslatot láttál, mely babonáz,
Tiéd volt gazdagság, s erő, megannyi égő láz.
Lélek szállt beléd, suhanó fekete szépség,
Mit kaptál tőle, termett, női merészség.

Testeden érzed, régi kor, nemese simogatását,
Lágy érintését, felhőtlen tiszta elmúlását.
Szíved, mi tüzes sziporkát szór életedre,
Hamvas ajkad, lángoló hős szüzedre.

Mint fuvallat, megérint, mit hint reád kedvesed,
Cirógat távolból, kíván reményt, szerelmeset.
Érzed magadon, fordul termőre, életed teste,
Pattan benned rügy, s belőle bimbózó lehelete.

Kis élet, mi kel ki benned, kék rózsa,
Őszinte álmod, szerelemben, bűvös varázsszóra.
Kis démon, ki hímport szórt termő méhedbe,
Óvd, s vigyázz szeretőn, e kis jövevényre!

Szellemed áthatja létedet, kis boszorkány,
Mit kaptál italodban, tested, anyaként kíván.
Ajkad remeg, s hangod elcsuklón szól,
Vajon saját lelkem, s testem, látom-e még valahol?

Reggel, hűs patak vizében fürdik tested,
Frissülsz, s hajlékod, teli szeretettel.
Méhed gyarapít lényt, szíved nevel leányt,
Kit ősz hoz, s majd két kebled táplál.

Eljött a nyárvég, évszak vált, hoz őszt, harmatosat,
Tested éjszakában, vajúdva, kis életet ad.
Látod, kis manódat, ki segíti születést,
S nyugtatva szívedet, hoz beteljesülést.

Életet adtál virágnak, kínban sikoltva,
Anya lettél, már többé nem kerülhetsz pokolra.
Szíved dobban, körötted tündérek népe táncol,
Többé sosem leszel messze, a boldogságtól.

Kisded, ki cseperedik, szeme bűvös csillag,
Hetedik őszbe, nap hanyatlik, holdra virrad.
Kopognak ajtódon, ki áll ott, úri helytartó,
Korbáccsal jött gyermekedért, sátáni alattvaló.

Szakítja szívedet, s rabolja véred vonalát,
Átkot szór, s varázsol tested, démonná.
Ne félj, míg lelked tiszta, s torol rosszat,
Míg élet vizét iszod, sohasem visz el kárhozat.

Sátán, ki kaparint, tiszta szűz lelket,
Nem tudja, mi mágia, ki bevégeztet.
Kis kék rózsa, kin nem fog démoni szó,
Ő, maga a varázsló, ki nem lesz sosem urat szolgáló.

Kis éjszakai varázsló, hoz sátánra is rontást,
Szabadul ketrecéből, s hatalma lesz a világ.
Uralkodik gonosz fölött, mit tesz, hódító,
Övé lesz, jó és rossz, ördögi és angyali alattvaló.

Anyai szív, mit nem bír, elszakított virágszál,
Tört lénye beleszakad, s fekszik, halálos ágyán.
Évtizedes kín, s mit tündérek sem tudnak,
Visszatér leány, egy szomorú, bús, őszi nap.

Láttam világot, jót, s rosszat, gyarlót,
Embertelen ördögöt, tüzes trónra valót.
Sátánt, kinek csókja égette torkomat,
Angyali szellemet, kinek lantja elszakadt.

Anyának, mit adhatok, hű, leány szeretet,
Varázskelyhemből, hűs boszorkány leheletet.
Élet csókja az, mi száraz ajkad nedvesít,
S szívedbe új hitet, forró álmot hint.

Fiatalodsz, tested, s alakod, régi szépség,
Sugárzó arcod, tekinteted, úrnői kékség.
Anyja és lánya, tündöklő két hajadon,
Ragyogó szellemek, kik voltak egykoron.

Két szív, mi egymásért dobol, nótát dalol,
Tündér, s manó sereg, köröttük táncot jár,
Bíborvörös naplemente, telihold ragyog,
S fényüktől csillog, e bőséges határ.

Szunnyadó jó lelked, néha kicsit háborog,
Ne légy gonosz, ha teheted, légy boldog!
Őszinte szeretet, mit adsz, s kapod azt,
Ha mindig vársz, új, s szép tavaszt.

Mint csillag az égen, lélek is tömérdek,
Csak megtalálni egyet, több emberélet.
De ha egyszer megleled, igazán jót, boldogat,
Senki el nem veheti, míg életed elapad.

Táncolj boldogan, s éld jó életed,
Ha megtaláltad önmagad, s lelkedet.
Őseid, szegények és gazdagok,
Lelkek királyai lesznek, halhatatlanok.

20060424

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.13. 19:55

XI. ének

Képzelet száll tova, siklik újból előző korokba,
Mi jövőt tapasztalsz, megrémiszt, embernek fájdalma.
Tovatűnt régi kor, mi kis család enyésző életén,
Lassan kihunynak gyertyái, e világ keskeny peremén.

Visszafelé időben, hantok sorakoznak, s jó lelkek,
Úsznak létet keresve, kik, ők, emberi vérrel szentelve?
Századelő, hol háború dúl, esztelen, kapzsi,
Ártatlanok vére folyt, sok ezer, megannyi.

Öldöklő harc, mi hoz rontást barátra, ellenségre,
Megannyi jó szívet küld pokolra, hőst enyészve.
Angyal is bujdokol, mohón létet keresne,
Tiszta szívet, szűz ajkat, egyszer majd remélve.

Borít földet, s vizet embervér, végítélet,
Száll megannyi tőrbecsalt, legyilkolt, széplélek.
Vörös pázsit, mi borítja e hófehér havas tájat,
Utolsó hörgő lehelet, mi suttogja, gyászt határba.

Dermesztő hideg, fagy, mi lábat senyveszt,
Lelket sötétség, félelme, s búja apaszt.
Menekülés a semmibe, út mi járatlan, haza,
Bujdosó beteg lélek, ki tér vissza házába.

Kegyetlen játéka ördögnek, emberi háború,
Sanyarú sors szerettnek, kedvesnek mélabú.
Lassan tisztul világ, sok tavasz hírnöke,
Madár is fészkel, s szitakötőnek is röpte.

Bolyongva botorkál hős, elméje zavart,
Zakatoló élet, mi hoz számára vigaszt.
Próbál feledni, ezernyi gyötrő emléket,
S megtalálni élet értelmét, jó tétet.

Nemz gyermeket, leányt, tiszta vérűt,
Hoz becsületet, emberi dolgot, életre derűt.
Asszonyát imád, de titkon el nem feled,
Mit tett vele előző élet, csúf rettenet.

Serdül leány, család gyarapszik, jó élet,
Szíve, szívre talál, gyönyör, mi tömérdek.
Szerelem tengere partján, kis hazád,
Az ég őnékik, három gyermeket ád.

Két leány, harmatos, s fiú, ki zamatos,
Értelem az, mit él e kis család, takaros.
Közben élet nem csak szép, de sötét is,
Apát váratlanul ég szólít, s ő, kínban bevégzi.

Sötét év telepszik, e csonkult családra,
Anya lelke betegszik, szeme sír, minden hiába.
Mély sebre, hoz idő gyógyírt, s forr be az,
De nyoma örökké marad, temetőben, kis hant.

Élet, mi nyomorult, s tanít kis gyermeksereg,
Nagyszülők segítik, vállalnak ők nagy terhet.
Szépen terelik életük, mi kusza értelem,
Fohászkodnak úrhoz, ne legyen több gyötrelem.

Hős leányok egymás után, szerelem tüze,
Mi hoz rajtuk boldogságot, ki, életük szüze!
Ki, marad édesanyja védőszárnyai alatt,
Beteg lelkű fiútestvér, kiben értelem hamvad.

Gyász jön újra, kis idő, s új hant növekedik,
Öregapa teste kihűl, s lelke menybe emelkedik.
Nem mesél szája többet, vérről, háborúról,
Teste lágyan megpihen, fáradt múltjától.

Rossz világ jön halandóra, ősanya, enyészet várja,
Követi szellem párját, kit odaát látja.
Másvilágon a két test, kéz a kézben,
Hant mellett hant, porhüvely, s enyészet.

Eközben, nagy leánytestvér, útja rögös, csupa gaz,
Ő sem lát többet boldogságot, s szép tavaszt.
Kín élete, s értelmetlen lelke, sötétben bujdosó,
Eszét, s lelkét veszi, rossz főzet, mi mérgez jót!

Teste, mi egy fiúnak adott, silány életet,
Egy borús nap után, nem kér több kenyeret.
Hant emelkedik ismét, kis gyászoló sereg,
Kaszás! Kérdlek alázattal, kiért jössz legközelebb?

Kisebb leány, ki talán élethez szerencsés,
Frigyben élve nevelgeti, két csemete gyermekét.
Élet folyama neki is, mit mindennap hoz,
Néha-néha egy pici jó, s egy kicsi rossz.

Borul az ég, s ismét egy emberöltő, ősz,
Színesedik a táj, míg sokszor az éj lenyűgöz.
Kavargó árnyak, mik telepednek, fura gyötrő játék,
Gonosz képzelet, álom, s tartalmatlan rossz lét.

Feszült reggelek, álmatlan éjszakák, kelepce,
Rontás, mi családra került, iszonyú nagy lecke.
Bilincs lelkeken, égi béklyó, bénító üres űr,
Igazat szóló száj, tagadva, párjának enyészetül.

Gondolat, mi sátán rágta dög csontja,
Égi harcos, ki gladiátor, ősök atyja.
Háború készül távol, ég sötét, büdös lehelete,
Míg lelkem harcol, sok kegyet szeretve.

20060505

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.19. 15:42

Lélekről lélekre, Álomról álomra

II. rész




XII. ének

Nap, hanyatlón bukik, s hideg est leszáll,
Keskeny fogyó holdsarló, mi holnap sötétre vált.
Jajgatva csuklik hangod, nem hall süket lélek,
Néma álom, szíved zakatoló, lassan ölő méreg.

Fojtogat egy lény, mérges buja csókja,
Szívem haragos, életeknek tékozlója.
Álmot látok, másvilági dermedt éjben,
Egy boszorkány létet lop, ördög perzselő tüzében.

Régi rossz életét eldobva, szeplőtlenné válik,
Képzelete buja, ruhája hófehér, ő, szűznek látszik.
Tetsző új élete, lágy simogatása érzékeinek,
Míg szívedben, haláltusa, s dermedt félelem.

Ölelése fojtó, lehelete hideg, vért fagyasztó,
Szemében érdekes tűz, forróság jégcsapból.
Gyomrod, mit szorít, s belülről égetve mar,
Leterít, s életerőd szívja, hogy sírod majd eltakar.

Hideg van, fázol, s megbénulva fekszel,
Sötétből, vakító fényt látsz, árnyéksereggel.
Angyal, ki föléd hajol, s csókja szádra tapad,
Érzed testedben szétáradó, jeges áramlat.

Élettel tölt fel, s hívogatón néz reád,
Nyújtja kezét, majd vinne odaát.
Kikövezett ösvényen hideg szobrok sora,
Lélek nélküli, színtelen, szürke sok csoda.

Lábad más parancsnak, visz ismeretlenbe,
Míg hirtelen válladon, kezet érzel, remegve.
Hátra pillantanál, de nem enged angyali tekintet,
Így magadba nézel, s vársz reménységet.

Kérésed, mi utolsó e világon, hogy szomjadat oltsd,
Kiszáradt torkodnak, hűs patak vizéből, egy korty.
Tükrében, dermesztőn látod, ki áll mögötted,
Harcedzett derék hajadon, kisírt két szemmel.

Hölgy, kit nemzett élet, s járt győztesen poklot,
Varázslat, mit léte tesz, győz sok gonosz dolgot.
Ura sötét éjnek, s lidérces mennyországnak,
Árnyéknak és azontúl, tükörvilágnak.

Érzed erejét, mi bátorít, s rád parancsol,
Állj meg, engedd kezét, távozz e angyaltól!
Te véred, mi enyém is, bűvölet hálója,
Atyám, ki vagy, jó lelkeid tékozlója!

Vess pillantást világra, szeretteid körötted,
Új léted nem hamis, egy varázslat gyötört el!
Fény dereng, s látok sok szép alakot,
Élni szeretnék közöttük, még nem kérek sírhantot!

Lágy nesz száll, ölelő hitves csókja,
Teste melege, halk zengő, becéző szója.
Suttog füledbe csókot, szeretőn hívogat,
Kéjesen fogad lelke, csendesen símogat.

Szabad madár, mi égbe száll szelíden,
Röpte társat talál, így dalol serényen.
Világ, mi körötted forog, s nem vár enyészet,
Boldog mindennapod, ragyogó dicsfényed.

Álom, mi változtat emberré, tisztítótűz,
Vésett emlékeid, íratlan, jövő hírnökéül.
Szemed világa, mi árult téged mindig el,
Őszinte pillantás, az igazmondó, tiszta jel.

Halk kopogást hallasz, kislakod ajtaján,
Álmosan kinyitod, s előtted egy szép leány.
Szeme ismerős, tükörként ragyog,
A világot hozta el neked, angyalod.

Hét szép és tíz rút esztendő, kín lelkednek,
Míg emléked gyötör, életre segítetted, e gyermeket.
Régi éned, manósereg tagja, lát nemest,
Amazont, ki vagyont vesztett, tömérdeket.

Hitves, ki ölel titeket, s szeret önzetlen,
Sirat régi életet, mi hanyatló történelem.
Szép kishölgy, ki édesanyja oldalán,
Nemesi sarj, őse neve, csorbult kopjafán.

Eljön tavasz, sok-sok emberöltő,
Történet kezdődik, mindig elölről.
Vágyak, álmok, természet csodatára,
Erdők, rétek, ragyogó vadvirága.

Kecses röptű pillangó, mi finom port hint,
Édes nektárt gyűjt, s feléd varázspálcát int.
Igéző tekintet rabul ejt, nap, mint nap,
Már megint varázslat, élet, el nem hamvad.

Erdőben jársz, hol madárfütty szól,
Suttogó falevél, nesz, s zörgő bokor.
Halk sírás, mi megüti éber füled,
Kis állat, eb sír, ki kéri jó lelkedet.

Ragaszkodó kis lét, de még, mit nem tudsz,
Kiben régi szerelmed lelke, titkon meglapul.
Új varázslat, mit elregél, új történet,
Következő ének, mesélő sorai, teérted.

20060512

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.19. 15:43

XIII. ének

Lélek, mi útja végtelen, s vándorol fáradhatatlan,
Tiszta szívet keres, rosszat eltapos kárhozatra.
Messze-messze nyugaton, hol víz és ég egybeér,
Nagy földrész, mi északról délig leér.

Éjszaka tábortűznél, ütemes dob szól, fergeteg,
Tűz körül, vadászok tánca, földről port kever.
Homályos sátrában, sámán mormol mágikus imát,
Másnapi vadászat, adjon vadat, bölényt, zsákmányt.

Kerekedik fel kis csapat, s indul rest azonnal,
Jó vadászatot, szerencsés napot, szép hajnal!
Bővelkedik préri, hatalmas, vadban gazdag,
Nyílhegy végére akad, töménytelen nagyvad.

Szerencsés vadászat, s csapat tér haza,
Ejtett vad, éheket csillapít, szellemeket nyugtat.
Sámán transzban, sötét jövőt, mágiát lát,
Vért, s holtakat, így virraszt sok éjszakát.

E törzs különálló, s főnöke a nagyvezér,
Törvényt, szokást betart, keze messzire elér.
Természet, mit imádnak, s egyensúlyt megtart,
Vadban lelket lát, csodát az ég alatt.

Törzsfő, ki harcos vezér, méltóság sátra,
Lakja hitvese, áldott állapotban, gyermeket várva.
Idő, mit telihold hoz, iszonyú fájdalom,
Gyötrődve vajúdik, két éjszaka, s hajnalon.

Születik gyermek, leány, szerelem gyümölcse,
De rettentő bűne, kék szeme, s hamvas fehér bőre.
Hoz döntést törvény, törzsfőnök és sámán,
E két léleknek, eme törzsnél, nincs többé maradás.

Űzik mindkettőt pusztába, vadak közé,
Hol mindenütt halál, mi őket átölelé.
Küzd anyaélet, sok ragadozó, s kóbor állat ellen,
Míg egyszer farkas falka, rá nem talál, délen.

Ordasok vicsorgó hada, tépné szép testet,
Míg falkavezér meg nem látja, két kék szemet.
Kisleány, ki hamvas bőrű, bűvös szempár,
Megigéz állatot, ki hódol, s őt szolgál.

Mily érzés nevelkedni állatok közt, falka,
Királyuk lenni, vezér, s nem pedig szolga.
Hoz idő, sok-sok hold évet, nappalt,
Míg távolban harc készül, következő pirkadattal.

Rézbőrű törzs, mi kivetett gazul magából,
Igázó ellent kap, távol messzi határból.
Fegyveres sereg lóháton közeleg, vért kíván,
Őslakosnak kínt, gyalázatot, s iszonyú halált.

Szép leány, ki már erős, felnőtt teremtés,
Háborúra szólít farkast, vére ősnemzés.
Anyja oldalán fegyvert ragad, falkavezér,
Megy ellent ölni segítség, ősi vére kegyeiért.

Pusztító öldöklés, csont roppan, fog csikorog,
Éles penge húst szel ketté, vörös vér csorog.
Ordító kínhalál, mit oszt ördögi halandó,
Szívnek gyötrelem, léleknek suttogó fájdalom.

Merre szem ellát, mészárolt testek, vér,
Tetemek hant nélkül, becstelenített ősi lét.
Keselyűk, s dögre gyűlő állatok hada,
Pusztít, bevégez életet, meg nem válogatva.

Leány édesanyja, gyönyörű, halálos seb éri,
Szívét nyílhegy, váratlanul ketté tépi.
Mint elhaló suttogást, utolsó szavai,
Keresd jó atyádat, kik vérednek árnyai?

Lélek száll, s vadul keres, létet hol talál?
Anyafarkas méhében, kölyök szunnyad, rátalál.
Varázslat történik, s másnap, ő, megszületik,
Belőle lesz új vezér, majd ha felnőtté nevelkedik.

Telnek évek, csak sátán járja a prérit,
Bújik minden jó lélek, ha ő megjelenik.
Csontok, mik ősök porai, totem emelkedik,
Figyelmeztet mindenki jót, itt szörnyeteg uralkodik.

E földnek pora, s szikkadt fű, teremtő ostora,
Mágikus varázslat, állatoknak halk szava.
Beszélő vadak, s madár, tündöklő léttel,
Hódít, s uralja a távoli messzeséget.

Emberi lélek, mi állatot megérint, s tesz értelmessé,
Gondoskodó, párt ölelő, hű szeretetté.
Gyarló gonosz ember, ki természetet eltapos,
Tehetetlen magányában, sokszor haragos.

Bevégzi ő is egyszer, s lelke szakad ketté,
Írmagja sem marad, porát majd fújja szél szét.
Farkas vezér, leány anyja lelkével vezérelve,
Új törzset alapít, új törvényt kezdve.

Törvény, mi e világ, élő rendje az,
Kapjon jó lelket ember, s minden vad.
Gonosz szálljon pokolra, vigye enyészet,
Hozzon világra boldogságot, e hű természet.

20060520

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!
LouisdelaCruise
Gömböc
Gömböc
Hozzászólások: 87
Csatlakozott: 2007.04.12. 18:54
Tartózkodási hely: Balassagyarmat
Kapcsolat:

Vers

HozzászólásSzerző: LouisdelaCruise » 2007.05.19. 15:44

XIV. ének

„Keresd jó atyádat, kik vérednek árnyai?”
E szavak, mit jó anyád ajka utoljára lehelt,
Válasz nélkül, csak kérdést tesz fel neked.
Szíved irányít, mutat utat, menned kell!

Farkasok közt nevelkedtél, tudod mikor mi a jó,
Anyád lelke falkavezér, a pusztaság már nem béklyó.
Kerekedtek, s nőstényfarkas kísér el utadon,
Hosszú lesz, poros, szívedben fájdalom.

Kelet felé, hol nagy víz a határ, óceán,
Kis város, mi bűze füstös, mocskos utcáján.
Sudár hajók emelkednek, kikötőben büszkén,
Tengert járnak hónapokig, matrózok rongyként.

Hajad ékét, tollat, gyöngyöt tarisznyád rejt,
Terítesz magadra ruhaként, elnyűtt köpenyt.
Füstös, büdös kocsma, hová visz lábad először,
Részeg matrózok, késben igazság, romlott erkölcsök.

Mikor ajtón belépsz, te kék szempár, hajadon,
Farkassal melletted, halotti csend lesz oldaladon.
Ki megtöri, e nesz nélküli halvány pillanatot,
Ősz szakállú kapitány, ki mesél életről igazságot.

Gyertyafény, mi hunyorog fakókék szemében,
Kezdené meséjét, de előbb egy italt kér, szépen.
Keserűt, mint az élet, de nagyon jót,
Ezt issza szegény, gazdag, s mindenható!

Mormol szavakat, mi érthetetlen nyelven,
Igéző tekintet, tűz van két szemében.
„Régen történt, de mintha ma lenne,
Szárazföld belsejébe vitt utam, lóháton nyeregben.”

„Emberi vadak, mit láttam, törzsek vére,
Bennszülött őslakos, s nekik külön törvénye.
Fehér ember, ki dúvadnak lát őst, s mindent,
Kezet emel, s lábbal tipor, ismeretlen emléket.”

„Mikor egyszer haláltusát ad, törzsfőnek, kegyetlent,
Kit bevégez, s testét tépi szét, távozik széplélek.
Gyaláz asszonynép, s csalárdul öl szerelmet,
Tapossa mező virágát, hozva sötét gyötrelmet.”

„Fekete hajú szépség, szemében rettenő félelem,
Kardél vágná, ellenben, nincs kegyelem.
Kit védtem, tavasz ragyogó virága,
Szabadítom haláltól, kárhozatot várva.”

„Szép hölgy, ki oldalamon oltalmat talált,
Így még nem ismerve, gyötrő korai kínhalált.
Életéért cserébe, mit, rongy becsületet,
Testét adta, s nem szeretetet.”

„Gyűlt szívemben szerelem, hódítón iránta,
Csillagokat lehoznám néki, szeretet átjárja.
Mily haragos, s engedetlen tekintet,
Nem hagyom szolgaként ágyamban, kegytelen.”

„Tüzes teste, s nyíló lelke, mily haragos,
Dacol, de hálás, szíve szól, jóságos.
Mint vadló, mit ég villáma szelídít,
Haragja messze száll, s lényedet vidít.”

„Buja vad teste, sziporkát szór, táncot jár,
Kéjes álom, csók ajkat érint, vágysz reá.
Két szív, mi forrón dobban, egy élet része,
Összeforrt lelkek, mint kígyó fojtó ölelése.”

„Forró szerelmed, mi hatol női testbe,
S tesz sarjadzó életet, kis termő méhébe.
Vonagló szép test, halk suttogó varázs,
Élet költözik életbe, a világ milyen csodás.”

„Szeretem e hölgyet, de álmom elbódít,
Reggeli virradattal, káprázat varázst hint.
Látom kedvest, új törzsfő büszke oldalán,
Nekem tovaint, szeme könnyben, ő lóhátán.”

Anyafarkas izzó szemmel, mordul vicsorogva,
Kapitány kék szemét néz, s lánya lágyan átkarolja.
„Apám, te vagy?-Anyám lelke farkasvér,
Búja enyém, szerelme volt csak tiéd.”

Egymásra talált, apa és lánya,
Életnek folyója, léleknek korbácsa.
Halott anya, kit háború ölt, öldöklő, értelmetlen,
Hanyatló nap alatt, tündöklő, szíve kegyeletben.

„Szép leányom, s te szerelmem, míg öreg testem,
De lelkem friss, holnap hajó indul, messze keletig.
Hol oly világ vár, mi hazám, édes,
Szerető szíveknek derűs, szenvedélyes.”

Távolodó régi világ, ismeretlen, mi hívogat,
Sok éj, sok nappal, s hajó kelet felé halad.
Illata tengernek, habzó tajtékja víznek,
Szelíd halak beszélnek, hívják a messzeséget.

Kora reggel, mi zaj, nesz ébreszt,
Morajló város, s halkan rezgő természet.
Tüdőd, mi pattanásig, tenger levegője,
Érkeztél új hazádba, múltad enyésztve.

20060526

Louis De La Cruise

Minden jog fenntartva!

Vissza: “Szerelem - Háború”

Ki van itt

Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég