Versek
Moderátor: Adél
Versek
Téma: a közismert gyermekdal
Boci, boci tarka
Se füle, se farka
Oda megyünk lakni,
Ahol tejet kapni.
A variációk:
Csokonai Vitéz Mihály
Bögicsélö tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, miért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem miért enyész?
Odahagytam borozásim,
Feledném víg torozásim,
Míg te éltetöm valál,
Pegazomról leugortam
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott halál.
Ám mióta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó?
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem.
Balassi Bálint
Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.
Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.
Cupidó vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes istenem
minek nékem?
Immár csak vergödöm, idegen erdökön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költözöm,
hol foly sok tej.
Berzsenyi Dániel
Hol kószáltanak hajdani borjaink?
Zengö hangjuk a múlt berkein elhagyták.
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús öszibogár zönög.
Eltünt szép fülük, könnyü a Zephyr tehén
Lágyan lengedezö diszük is elveszett.
Igy döltek le Bizánc tornyai egykoron,
Igy múland el a glória!
Oh, igy korcsosul el a régi nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idö,
Minden díszt lelegel hamar.
Nem tér meg Ganyméd, s a Bacchusi hü nedü
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.
Arany János
Pettyes bikaborjú, kétfajta szülötte
Legel a pataknál, szél zúg körülötte,
Hej, biz fület, ímhol elhullatta farkat,
Öntözi a mezöt piros színü harmat.
Elbödül a jószág, vérben szeme fordul,
Csóválna hiába; nem kél köd a porbul.
Tudna csak beszélni - rogyván szíve, lába-
Ilyesféle szókat forgatna magában:
Oh, mennybéli Isten mi végre születtem?
Mit ér a pataknál legelni fületlen?
Bögén haza sorsát mit ér ha ma dalolom?
Ha ö sose hallja,- ha én sose hallom?
Igy jutna borongván mélyebbre a gondban,
Arrébb cica árnya iramlik azonban,
" Ez volt! Hiszen ez volt: bosszú tava nyelj el!"
Bajsza feketéjén megcsillan a tejfel.
Ady Endre
Álltam a pusztán álltam, állván,
Kérödzve, bögve, búsan árván,
Mikor hahó,
Rámtörtek csülkös kis zeuszok.
Hej, nyájas kis töpörtyü-borjak,
Mi kéne hé, rátok tiporjak?
Ahol a tej,
Oda szaladnánk lakni mi is?
Rátok döl e rozoga pajta,
S én ösi, szent, keleti fajta,
Én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?
Nem holmi senkik tarka fattya,
A Mammon volt anyám ükatyja.
Hej, piszkosok,
Nekem aranyból van a fülem.
Én kacagtam, rengett a Puszta,
Fülét, farkát gyáván behúzta
S futott, hahó
Futott a csülkös boci-sereg.
Kosztolányi Dezsö
Ti csak nevettek rajtamkis bolondon,
Röhögve durván és kuncogva halkan
Gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögö neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem sem farkam,
s úgy állok itt e marhaleste dombon,
mint régi hösök vérezö porondon.
De gögöm rég a semmiségbe varrtam,
S arany szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül is képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj oly messze London
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.
Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda, hol kancsal éltem elfelejtem,
S búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bög a méla marha,
s csak fürdözünk az édes égi tejben.
Boci, boci tarka
Se füle, se farka
Oda megyünk lakni,
Ahol tejet kapni.
A variációk:
Csokonai Vitéz Mihály
Bögicsélö tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, miért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem miért enyész?
Odahagytam borozásim,
Feledném víg torozásim,
Míg te éltetöm valál,
Pegazomról leugortam
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott halál.
Ám mióta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó?
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem.
Balassi Bálint
Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek
tarkaságban.
Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.
Cupidó vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes istenem
minek nékem?
Immár csak vergödöm, idegen erdökön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költözöm,
hol foly sok tej.
Berzsenyi Dániel
Hol kószáltanak hajdani borjaink?
Zengö hangjuk a múlt berkein elhagyták.
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús öszibogár zönög.
Eltünt szép fülük, könnyü a Zephyr tehén
Lágyan lengedezö diszük is elveszett.
Igy döltek le Bizánc tornyai egykoron,
Igy múland el a glória!
Oh, igy korcsosul el a régi nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idö,
Minden díszt lelegel hamar.
Nem tér meg Ganyméd, s a Bacchusi hü nedü
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.
Arany János
Pettyes bikaborjú, kétfajta szülötte
Legel a pataknál, szél zúg körülötte,
Hej, biz fület, ímhol elhullatta farkat,
Öntözi a mezöt piros színü harmat.
Elbödül a jószág, vérben szeme fordul,
Csóválna hiába; nem kél köd a porbul.
Tudna csak beszélni - rogyván szíve, lába-
Ilyesféle szókat forgatna magában:
Oh, mennybéli Isten mi végre születtem?
Mit ér a pataknál legelni fületlen?
Bögén haza sorsát mit ér ha ma dalolom?
Ha ö sose hallja,- ha én sose hallom?
Igy jutna borongván mélyebbre a gondban,
Arrébb cica árnya iramlik azonban,
" Ez volt! Hiszen ez volt: bosszú tava nyelj el!"
Bajsza feketéjén megcsillan a tejfel.
Ady Endre
Álltam a pusztán álltam, állván,
Kérödzve, bögve, búsan árván,
Mikor hahó,
Rámtörtek csülkös kis zeuszok.
Hej, nyájas kis töpörtyü-borjak,
Mi kéne hé, rátok tiporjak?
Ahol a tej,
Oda szaladnánk lakni mi is?
Rátok döl e rozoga pajta,
S én ösi, szent, keleti fajta,
Én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?
Nem holmi senkik tarka fattya,
A Mammon volt anyám ükatyja.
Hej, piszkosok,
Nekem aranyból van a fülem.
Én kacagtam, rengett a Puszta,
Fülét, farkát gyáván behúzta
S futott, hahó
Futott a csülkös boci-sereg.
Kosztolányi Dezsö
Ti csak nevettek rajtamkis bolondon,
Röhögve durván és kuncogva halkan
Gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögö neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem sem farkam,
s úgy állok itt e marhaleste dombon,
mint régi hösök vérezö porondon.
De gögöm rég a semmiségbe varrtam,
S arany szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül is képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj oly messze London
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.
Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda, hol kancsal éltem elfelejtem,
S búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bög a méla marha,
s csak fürdözünk az édes égi tejben.
Na nem soha-soha, de nem hiszem, hogy valaha is...
Őri István: Vágyak
Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.
Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.
Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...
Aludni...
Aludni...
hosszan, csendesen
nem álmodni, nem látni
ki fontos nekem
nem örülni, nem vágyni
nem szeretni...
csak feküdni mozdulatlanul
semmit sem érezni
csak a semmit élvezni
mert most az a jó
az a békesség
az a derű
az a teljesség.
Aludni...
hosszan, ezredéven át
elbújni Előle
ki úgyis mindent lát
hátha másfele néz
vagy eltakar a sötét
a szeme elől.
Aludni...
egyedül...
csendben...
észrevétlenül...
elrejtőzni...
Aludni...
Na nem soha-soha, de nem hiszem, hogy valaha is...
Szakács Eszter: Kék hold alatt
1.
Csak átszállni csukott szemmel az álmon.
Lebegő játékszereként a szélnek.
Áttetszővé váltam, akár az álom,
vagy a tükör, melyből hangok beszélnek.
Az ágyból a kék holdat bámulom.
Órákon át, míg el nem jön a reggel.
Elaludni félek, mert nem tudom,
hogy kinek az álmában ébredek fel.
2.
Fadót hallgatok mostanában,
így vészelem át az árnyakkal teli éjet,
s cigire gyújtok, válaszképpen
a csillagoknak, melyek a magasban égnek.
A gangon szívom el, s látva, hogy
a sötétben egy másik is fel-felparázslik
(akár az őrtüzek az éjben),
találgatom, vajon mit gondolhat a másik.
Fél az élettől, a haláltól?
Hogy majd minden a szénfekete űrben vész el?
Érzi-e ő is, hogy ijesztőbb
nincs annál, mint ha nem marad már többet kétely?
Fénylő udvara van a holdnak.
Hogy fúj alatta a hideg, csillagos semmi!
Mintha abból fújna, aki már
csak halottakat s emlékeket tud szeretni.
3.
Hány kihunyó fényt. Hány könnyű esőt.
Hány álmot átaludtam.
Hogy odaadjam, hogy visszavegyem.
Elfelejtsem és megtanuljam.
Holdfény-évek után, hogy
megtaláljam magamban a helyet:
az örvénylő sötétben, melyből
vétettem, s melybe visszasüllyedek.
1.
Csak átszállni csukott szemmel az álmon.
Lebegő játékszereként a szélnek.
Áttetszővé váltam, akár az álom,
vagy a tükör, melyből hangok beszélnek.
Az ágyból a kék holdat bámulom.
Órákon át, míg el nem jön a reggel.
Elaludni félek, mert nem tudom,
hogy kinek az álmában ébredek fel.
2.
Fadót hallgatok mostanában,
így vészelem át az árnyakkal teli éjet,
s cigire gyújtok, válaszképpen
a csillagoknak, melyek a magasban égnek.
A gangon szívom el, s látva, hogy
a sötétben egy másik is fel-felparázslik
(akár az őrtüzek az éjben),
találgatom, vajon mit gondolhat a másik.
Fél az élettől, a haláltól?
Hogy majd minden a szénfekete űrben vész el?
Érzi-e ő is, hogy ijesztőbb
nincs annál, mint ha nem marad már többet kétely?
Fénylő udvara van a holdnak.
Hogy fúj alatta a hideg, csillagos semmi!
Mintha abból fújna, aki már
csak halottakat s emlékeket tud szeretni.
3.
Hány kihunyó fényt. Hány könnyű esőt.
Hány álmot átaludtam.
Hogy odaadjam, hogy visszavegyem.
Elfelejtsem és megtanuljam.
Holdfény-évek után, hogy
megtaláljam magamban a helyet:
az örvénylő sötétben, melyből
vétettem, s melybe visszasüllyedek.
"Ne szégyenkezz, ne legénykedj!
Az vagy, aki vagy.
SE kicsi se nagy.
Ennyire becsült az Élet!
Legalább egy gyertyfénynek
Holtig megmaradj!
Egy rész halhatatlanság jutott néked is:
Számlált éveid.
Hátadon, mint csiga a házát
Hordod az örökkévalóság tekervényeit.
Ne szégyenkezz, ne legénykedj.
Az vagy aki vagy.
Megszokott kötelmeidhez
Míg élsz, hű maradj!"
Benjámin László
Az vagy, aki vagy.
SE kicsi se nagy.
Ennyire becsült az Élet!
Legalább egy gyertyfénynek
Holtig megmaradj!
Egy rész halhatatlanság jutott néked is:
Számlált éveid.
Hátadon, mint csiga a házát
Hordod az örökkévalóság tekervényeit.
Ne szégyenkezz, ne legénykedj.
Az vagy aki vagy.
Megszokott kötelmeidhez
Míg élsz, hű maradj!"
Benjámin László
Na nem soha-soha, de nem hiszem, hogy valaha is...
"Istenem add, hogy ne ítéljek,
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
az egyesé és a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriási összhangnak lássak
A dolgok olyan bonyolultak,
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
és lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűen itélünk
S a dolgok olyan bonyolultak...."
Reményik S.
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
az egyesé és a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.
Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt, hibát és tévedést
Egy óriási összhangnak lássak
A dolgok olyan bonyolultak,
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
és lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűen itélünk
S a dolgok olyan bonyolultak...."
Reményik S.
Na nem soha-soha, de nem hiszem, hogy valaha is...
Garai Gábor - Bizalom
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.
Na nem soha-soha, de nem hiszem, hogy valaha is...
Garai Gábor - Jókedvet adj
Jókedvet adj, és semmi mást Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő s folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram.
Jókedvet adj, és semmi mást Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő s folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram.
Na nem soha-soha, de nem hiszem, hogy valaha is...
Lábnyomok
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
Két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy ő mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen, ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma látszik
ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”
Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért láttad csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”
(Ismeretlen szerző után németből Túrmezei Erzsébet fordította)
Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
Két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy ő mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen, ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem, Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
mindennap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma látszik
ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?”
Az Úr kézen fogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért láttad csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”
(Ismeretlen szerző után németből Túrmezei Erzsébet fordította)
Na nem soha-soha, de nem hiszem, hogy valaha is...
A síklakó
lehetne mélyből a magasba
lassan föllebegni keszonolva
lazán fogva a kötelet, csak úgy
a látszat kedvéért
okosan beosztva erőt, időt, oxigént
mint aki tudja
mint aki mindent tud
lehetne a magasból alulra
siklórepülésben
hosszú körökben, nyolcasokban
hurkot hurokba fűzve
beosztva okosan távot, súlyt, iramot
mint aki tudja
mint aki mindent tud
vagy lehetne ostobán
hirtelen bukkanással
gyors zuhanással
erekben buggyanó gázzal
fülben roppantó nyomással
nem ügyelve erőre, távra
feledve időt és súlyt
oxigént, iramot
konokul szétrobbantva
makacsul agyonzúzódva
mint aki elszántan nem tud semmit
csak itt a síkban nulla szinten ne kellene
emelkedésről és alászállásról
felbukkanásról és zuhanásról
félokosan
félhülyén
mint aki csak ezt tudja
Balla D.Károly
lehetne mélyből a magasba
lassan föllebegni keszonolva
lazán fogva a kötelet, csak úgy
a látszat kedvéért
okosan beosztva erőt, időt, oxigént
mint aki tudja
mint aki mindent tud
lehetne a magasból alulra
siklórepülésben
hosszú körökben, nyolcasokban
hurkot hurokba fűzve
beosztva okosan távot, súlyt, iramot
mint aki tudja
mint aki mindent tud
vagy lehetne ostobán
hirtelen bukkanással
gyors zuhanással
erekben buggyanó gázzal
fülben roppantó nyomással
nem ügyelve erőre, távra
feledve időt és súlyt
oxigént, iramot
konokul szétrobbantva
makacsul agyonzúzódva
mint aki elszántan nem tud semmit
csak itt a síkban nulla szinten ne kellene
emelkedésről és alászállásról
felbukkanásról és zuhanásról
félokosan
félhülyén
mint aki csak ezt tudja
Balla D.Károly
A mosoly melyet küldesz, visszatér hozzád
(indiai mondás)
(indiai mondás)
Ámor & Psziché-szekvenciák
Bojkov Nikolajnak
A szíve, mintha volna már halott
a visszaúton, ahol elhagyott
az égen, mintha minden csillagot,
hol összetört, mert vére már fagyott,
mint ősszel is, vagy télen, csillogott,
a jég alatt lebegve, mint egy titkos
nagy lepkeraj, sok szárnya csapkodott
az űrben, ahol nincsen semmi biztos,
csak emléke egy nyelvnek, ahogy száll át
a pillangónyi jelkép, mert halott:
csak lelke van, de vére nincs, madárláb
lép át a várakozó jelentéseken
a semmibe, ahol már nem is várták,
mint súlytalan, kitörlött értelem.
Borbély Szilárd
Bojkov Nikolajnak
A szíve, mintha volna már halott
a visszaúton, ahol elhagyott
az égen, mintha minden csillagot,
hol összetört, mert vére már fagyott,
mint ősszel is, vagy télen, csillogott,
a jég alatt lebegve, mint egy titkos
nagy lepkeraj, sok szárnya csapkodott
az űrben, ahol nincsen semmi biztos,
csak emléke egy nyelvnek, ahogy száll át
a pillangónyi jelkép, mert halott:
csak lelke van, de vére nincs, madárláb
lép át a várakozó jelentéseken
a semmibe, ahol már nem is várták,
mint súlytalan, kitörlött értelem.
Borbély Szilárd
A mosoly melyet küldesz, visszatér hozzád
(indiai mondás)
(indiai mondás)
A démon női alakot ölt
Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.
Hiába állok át vodkáról sörre.
A démon utolér. Véres álarcban
illeg előttem. Azt mondja szőr van!
Azt mondja gáz van. Vigyázz! - azt mondja.
Most látom, hogy nő. Bomlik a kontya.
Vetkezik. Röhög. Húz már magára.
Tudod mindennek ára van. Ára!
Földön fetrengünk. Ennyi csak ennyi!
Egy kis dugástól így megijedni?!
Nő vagyok, kellessz, végezzünk gyorsan!
Egyébként - vágod?- ennyi az élet:
hol etye-petye, hol világnézet.
És most megmondod, hogy a kincs hol van?!
Tudhattam volna, hogy ez lesz a vége.
Hiába állok át vodkáról sörre.
A démon utolér. Véres álarcban
illeg előttem. Azt mondja szőr van!
Azt mondja gáz van. Vigyázz! - azt mondja.
Most látom, hogy nő. Bomlik a kontya.
Vetkezik. Röhög. Húz már magára.
Tudod mindennek ára van. Ára!
Földön fetrengünk. Ennyi csak ennyi!
Egy kis dugástól így megijedni?!
Nő vagyok, kellessz, végezzünk gyorsan!
Egyébként - vágod?- ennyi az élet:
hol etye-petye, hol világnézet.
És most megmondod, hogy a kincs hol van?!
A mosoly melyet küldesz, visszatér hozzád
(indiai mondás)
(indiai mondás)
Kilencvenöt év
hatvanöt év
Rendben vagyok-e anyámmal így, halála után?
Rendben vagyok-e bárkivel is, egyáltalán?
Nem azt kívánná-e rendem,
ne kelljen senkivel se lennem?
Csak akkor nem volna honnét elmennem.
A piacra előgyelegnem.
Az éjjel-nappal nyitva Reál üzletben
tejfölös poharak, rozskenyerek közt csellengnem.
Az árusokat, kocsmárosokat megismergetnem.
Totyi madaramnak salátát, krumplit vennem,
magamnak gyógyszert, felfúvódás ellen;
s hogyan lenne a kaktuszokban kellem?
Őszirózsacsokrokkal soha be nem telnem,
lángost falatozni, végét a verebeknek vetnem,
aratnom valamit, amit vetettem,
ahogy az intézményességet mindig is rühelltem.
Mondom, ez anyám napja, itt élt a kerületben,
ahol a piacot magamnak felfedeztem,
a filozofálást így el is vetettem,
sajnos, a piac zár szeptemberben.
S a díszes helyekre, egyelőre,
ugyanúgy nem járok, mint anyámhoz se a temetőbe.
De születésnapján született e vers, e dőre,
csak nem kérem már senkitől, lenne életem őre.
Tandori Dezső
hatvanöt év
Rendben vagyok-e anyámmal így, halála után?
Rendben vagyok-e bárkivel is, egyáltalán?
Nem azt kívánná-e rendem,
ne kelljen senkivel se lennem?
Csak akkor nem volna honnét elmennem.
A piacra előgyelegnem.
Az éjjel-nappal nyitva Reál üzletben
tejfölös poharak, rozskenyerek közt csellengnem.
Az árusokat, kocsmárosokat megismergetnem.
Totyi madaramnak salátát, krumplit vennem,
magamnak gyógyszert, felfúvódás ellen;
s hogyan lenne a kaktuszokban kellem?
Őszirózsacsokrokkal soha be nem telnem,
lángost falatozni, végét a verebeknek vetnem,
aratnom valamit, amit vetettem,
ahogy az intézményességet mindig is rühelltem.
Mondom, ez anyám napja, itt élt a kerületben,
ahol a piacot magamnak felfedeztem,
a filozofálást így el is vetettem,
sajnos, a piac zár szeptemberben.
S a díszes helyekre, egyelőre,
ugyanúgy nem járok, mint anyámhoz se a temetőbe.
De születésnapján született e vers, e dőre,
csak nem kérem már senkitől, lenne életem őre.
Tandori Dezső
A mosoly melyet küldesz, visszatér hozzád
(indiai mondás)
(indiai mondás)
Reményik Sándor: Gyógyíts meg!
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája...
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen - nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, -
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is - tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem - megköszönni.
A mosoly melyet küldesz, visszatér hozzád
(indiai mondás)
(indiai mondás)
- Adél
- Főförgeteg
- Hozzászólások: 1605
- Csatlakozott: 2007.03.20. 21:36
- Tartózkodási hely: Jelen
- Kapcsolat:
Peter Handke
mikor a gyermek gyermek volt
mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.
mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.
mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.
mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.
mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj.
mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra.
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben.
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes.
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle.
mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud.
mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még.
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még.
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még.
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után.
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még.
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még.
úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még.
mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még.
mikor a gyermek gyermek volt
mikor a gyermek gyermek volt
karját lóbálva ment.
patak helyett bőgő nagy folyót akart,
s e tócsa helyett a tengert.
mikor a gyermek gyermek volt
nem tudta, hogy ő gyermek.
mindennek lelke volt még,
s egy volt minden lélek.
mikor a gyermek gyermek volt
semmiről nem volt véleménye.
nem volt megrögzött szokása,
elszaladgált a helyéről, törökülésben ült,
forgója volt a feje búbján,
és nem grimaszolt ha fényképezték.
mikor a gyermek gyermek volt,
ilyeneket kérdezett folyton:
miért vagyok én én s miért nem te?
miért vagyok én itt, és miért nem ott?
hogy kezdődött az idő,
s hol ér véget a tér?
életünk ezen a földön nem csupán egy álom?
mindaz, amit látok hallok és szagolok-nem
csak egy világ előtti világ csalóka képe?
tényleg létezik a gonosz, és emberek,
akikben benn lakik a gonosz?
hogyan lehet az, hogy én, aki én vagyok,
mielőtt lettem nem voltam.
és hogy egyszer én, aki én vagyok
nem leszek már az aki vagyok.
mikor a gyermek gyermek volt,
alig ment le a torkán a spenót,
a borsó, a tejberizs,
most megeszi mindegyiket,
és nem csak akkor, ha muszáj.
mikor a gyermek gyermek volt,
egyszer idegen ágyban ébredt,
most meg újra és újra.
sok ember tűnt neki szépnek,
most meg csak szerencsés esetben.
látta maga előtt, milyen a paradicsom,
most meg csak sejteni képes.
nem tudta elképzelni a semmit,
most meg undorodik tőle.
mikor a gyermek gyermek volt,
magával ragadta a játék,
most belefeledkezni csak a munkába tud.
mikor a gyermek gyermek volt,
elég volt neki, ha almát és kenyeret evett,
mint ahogy ma is még.
a bogyók bogyóként hulltak a kezébe,
mint ahogy ma is még.
a friss diótól érdes lett a nyelve,
mint ahogy ma is még.
minden hegycsúcson még nagyobb hegycsúcsra vágyott,
s minden városban egy még nagyobb város után.
jó érzés volt, mikor a fa csúcsán cseresznyéért nyúlt,
mint ahogy ma is még.
megijedt minden idegentől,
mint ahogy ma is még.
úgy várta az első havat,
mint ahogy ma is még.
mikor a gyermek gyermek volt,
egy botot lándzsaként a falnak dobott,
s az ott rezeg ma is még.
...Mind így van ezzel, ki hasonló időket megélt, de a döntés nem rajta áll. Nekünk arról kell döntenünk, mihez kezdjünk az idővel, amely megadatik. - J.R.R. Tolkien
Vissza: “Kortárs művészetek, kortárs művészek”
Ki van itt
Jelenlévő fórumozók: nincs regisztrált felhasználó valamint 1 vendég